Ma is tisztán emlékszik Vankó Imre, mit csinált fia, Tamás, amikor először focilabdát adott a kezébe: berúgta azt a jéghideg Vág folyóba, úgy kellett utánaugrani. S lám, miből lesz a cserebogár, Priskin Tamás hamarosan az angol bajnokságban, az élvonalbeli Watford csapatában futballozhat. Kevesen hittek benne – Amit nekem nem sikerült elérnem, most a fiaim megvalósítják: futballistakarriert, magyar állampolgárságot – mondja büszkén Vankó Imre, miközben a zöld Skodával robogunk Tamás régi komárnói iskolája felé, hogy megmutassa a pályát, ahol fia az első meccseit játszotta. A fiút hétévesen már a helyi csapat, a KFC Komárno játékosai közé hívták, tizenhárom volt, amikor a megyei első osztályig jutó nevelőapját a felnőttek között helyettesítette, amikor az disznóölés miatt nem tudott ott lenni a meccsen. Mégsem itt, hanem a közeli Vág partján kezdődött minden, itt adott először focilabdát Tamás kezébe. – Onnantól kezdve nem volt megállás: mindennel focizott, ami gömbölyű volt, tört is a kristálypohár, a lámpa, az üvegajtó... – emlékszik vissza Imre. A dolog csak fokozódott, amikor Tamás öccse, Imi is „labdaérett" lett, nem csoda, hogy édesanyjuknak, Juditnak saját bevallása szerint elsősorban rengeteg türelemre volt szüksége, hogy fia idáig jusson. Az azonban, hogy Tamásból profi futballista lett – nem is akármilyen – Judit szerint nem az ő, hanem férje, a fiúk nevelőapjának érdeme; ő hordta magával meccsekre, gyakorolt vele órákat a szomszédos panelház tövében. Kellett is, mert Tamás eleven, verekedős gyerek volt, csak a sport kötötte le, igaz, kevesen hittek benne, hogy az iskolai sportkörből a legnagyobb angol stadionok pályájáig jut. A kevesek között Imre járt az élen, s annyira büszke nevelt fiára, hogy ma is abban az ötös számú mezben játszik, amiben Priskin Tamás, a Watford új reménysége a Bayern München ellen lépett pályára. Büszkeség és aggodalom   – A legnagyobb ajándékot mégis akkor kaptam tőle, amikor tavaly meghívták a magyar válogatottba, s a családi ünneplés közben azt mondta nekem, engem tekint az igazi édesapjának. Na, akkor is sírtunk a feleségemmel, mint a bolondok! Mondtam is neki, hogy erre várok tíz éve... A komárnói panellakás falán egymást érik az ereklyék: fotók, kupák, oklevelek, érmek, mezek bekeretezve, s persze az albumok, tele fotókkal és a kivágott újságcikkekkel. Na és a „főkönyv", Imre ugyanis évek óta pontos nyilvántartást vezet: melyik meccsen hány percet játszott Tamás, rúgott-e gólt, mi lett az eredmény... Ilyen fiú- és fociuralom mellett Juditnak is „kutya kötelessége", hogy nyomon kövesse, mi történik a nemzetközi sportvilágban. – Néha azért még rákérdezek egy-egy szabályra, hogy miért történt ez vagy az a pályán – na, ilyenkor megy fel a pumpa a fiúkban! – mondja az édesanya. Amióta Priskin Tamás aláírta a szerződését az angol élvonalba, rengetegen gratulálnak, Juditnak mégis az egyik szeme sír, a másik nevet: büszkeség és aggódás keveredik benne. Csak az nyugtatja meg, hogy Tamást hamarosan követi Angliába barátnője. – Házias, komoly kislány, nagyon szeretjük – mutatja a fényképeket, de azért látszik rajta, nem szokta még meg, hogy fia a kontinens másik felére került. – Beszélünk mindennap, van, hogy háromszor, négyszer is – lesz is telefonszámlánk –, de ez persze nem elég. Tamásnak nagy honvágya van. Mondtam is neki, hogy még csak egy hete vagy kint, mi lesz később...? Újabb „Priskin" az ETO-ban Az angliai terrorfenyegetések miatt Judit most mégis inkább azt szeretné, hogy Tamás ne üljön repülőre egy darabig, ami valószínűleg így is lesz, mert bár hívták az U21-es válogatottba, új edzője nem engedi el a bajnokság előtti készülődésben. Még szerencse, hogy neki és férjének van kit terelgetniük (ha már Imre nagy bánatára lányukból, Tímeából nem sikerült focistát faragnia), hiszen kisebbik fiuk, a tizenkét éves Imi – vagy ahogy Komárnóban nevezik, „Kis Priska" – máris igazolt tagja az ETO-nak, az ország első húsz reménysége között van a korcsoportban – és alig várja, hogy Tamás nyomdokaiba léphessen.