„Csalódottságot. Igen, csalódottságot éreztem az olaszok elleni visszavágó után – vágta rá Róth Antal szövetségi edző arra a kérdésre, milyen lelkiállapotban volt 2005. november 15-én este. – S legfőképp azért voltam elkeseredve, mert úgy véltem, akkor nem feltétlenül kellett volna lezárulnia egy fejezetnek...”
Talán a tekintélyt parancsoló szakálla teszi, de az egykori kiváló védő úgy beszél a csapatról, mint egy igazi családfő. Sőt példát is a családi körből merít: „A szabályok értelmében az 1983-ban született játékosoktól el kellett köszönnünk. Amikor búcsút vettünk egymástól, olyan érzésem támadt, mintha kiröpülnének a családi fészekből. Annak örülök, hogy jó emlékekkel távozhattak: azt, hogy az Üllői úton telt ház előtt futballozhattunk, hogy időközben egy ország szimpátiáját vívtuk ki, örökre elraktároztuk magunkban. Ezek az életben kifejezhetetlen értékek. Amit átéltünk, abban nem mindenkinek lehet része.”

Alighanem itt érdemes visszakanyarodni arra a napra, amikor Róth Antal és stábja (ami az utóbbi csapatot illeti, a kapusoknak Pálinkás András tart külön foglalkozásokat, a mezőnyjátékosokra Pölöskei Gábor felügyel, a tennivalókat Kenyeres Imre intézi, Tóth Kálmán gyúróra mondják azt, hogy nála jó kezekben vannak a srácok, Lénárd Imre hivatalosan szertáros, amúgy mindenes, és akinek remélhetőleg minél kevesebb dolga akad, az doktor Szilágyi György) nekivágott az Eb-selejtezősorozatának.

„A srácok maguknak köszönhetik, hogy népszerűek lettek – állapította meg a szakember. – Két éve azt mondtam nekik, ha tisztességgel teszik a dolgukat, jól teljesíthetnek, és akkor mások is felfigyelnek rájuk. Úgy tűnik, figyeltek rám, mert az ismeretlenség homályából mára reflektorfénybe kerültek. Ezzel persze elérték, hogy rangot vívtak ki maguknak: egyfajta pozitív megkülönböztetést jelent, ha valaki az U21-es együttes tagjának mondhatja magát. Ez ugyanakkor felelősséggel is jár – erre is felhívtam a figyelmüket.”

Na igen, az utánpótlás-válogatott már túl van az idénynyitón: március első napján pedig az Újpesttel meccselt (a listavezető ellen 2–2-re végzett). Ha már novemberrel kezdtük, felvetődik a kérdés: mivel telt el a szövetségi edző decembere, januárja és februárja?
„Vártam a márciust! – vágta rá Róth Antal. – Számoltam a napokat az első találkozásunkig. Mert jó néhány helyen kicserélődött a keret, s nekünk minden időt ki kell használnunk arra, hogy beépítsük az új embereket. Jó helyre, jó társaságba kerülnek az újoncok, ebben biztos vagyok. És előttük a lehetőség: még vezéregyéniséggé is válhatnak. De nem én jelölöm ám ki! Az a futballista állhat majd a sor élére, aki a produkciójával kiérdemli.”
Az idei selejtezősorozat – első állomása – szeptember 6-án fejeződik be, nyilvánvaló, hogy aznap este mindenki a boldog Róth Antalt szeretné látni.
„Nos, ehhez sok mindennek klappolnia kell, de természetesen nem vagyok a magam ellensége, mosolyognék örömest – jelezte a szakvezető, hogy egy éven belül kétszer nem szívesen mutatkozna a csalódott edző szerepében. – Tulajdonképpen két meccs az élet, a finnek és az oroszok ellen sem hibázhatunk, hiszen javítási lehetőségünk nem lesz. Ha most hármat kívánhatnék a jó tündértől, akkor az így szólna: azon a két napon ne hátráltasson minket sérülés, örvendjünk jó formának és legyen szerencsénk.”
A többit pedig bízzuk rájuk.